2016. július 6., szerda

A Foci Eb margójára - olvasói levél

Köszönöm minden dunakeszisnek, azt a hangulatot, ahogy együtt szurkoltunk a főtéri sátorban! Baromi jó volt!


Ennek apropóján engedjék meg, hogy röviden elmondjam, mit is gondolok én Dunakesziről, a közösségről.
Ha valaki nyavalyog és a kákán is csomót keres, az általában csak bosszantó, de ha a városom közössége ellen mennek, az már fáj is. Ha pedig ezt politikusok teszik, az néha arra késztet, hogy ne hagyjam szó nélkül. Egy élményem szeretném elmesélni, ami napok óta a fejemben van. Talán kicsit messziről indul a gondolatmenet, de ígérem, rövid leszek.


Vannak az életben rövid-, közép-, és hosszútávú tervek. Vannak bizonyos embertípusok, akik képesek akár egy 20-30 évvel későbbre kitűzött célért nap mint nap dolgozni s vannak olyanok, akik ehhez kevésbé kitartóak, vagy nincs elég eszük hozzá.

Amikor anno építettem egy teraszt, hogy kiülhessen a család sütögetni, az első körben csak kiadás volt. Most közel 10 év múlva rájöttem, hogy a milyen bulis kertipartykat csináltunk ott, és hogy nagyobb élmény lett, mint gondoltam. Lehet, hogy a gyereked különórái, a sport és művészeti foglalkozásai elvisznek egy csomó pénzt, de évek múltán rájössz, hogy mennyivel több lett tőle és hogy ezekkel mennyivel jobban tud boldogulni az életben. Legalábbis én így látom.

Nemcsak a mi életünk, de szerintem egy város élete is így fest. Az építkezés sokszor nem abban az adott pillanatban nyeri el értelmét, vagy létjogosultságát, amikor lerakják az utolsó téglát. Egy kórház sem az ágyaktól gyógyít, hanem az emberektől, akik ott dolgoznak, egy iskola pedig nem attól lesz iskola, hogy felszerelik a táblákat, hanem attól, hogy ott tanítanak. Ilyen ez a Főtér dolog is. Hallani lehetett, hogy „jujj de sokba került”, hogy „minek, mert ott nincs élet”. Az emberek hergelésén túl olyan irreális összegekkel dobálózott anno az "ellenzéki összefogás" , hogy mennyibe fájt ez a városnak, hogy nem tudtam sírjak, vagy nevessek. Ha a helyi ellenzéken múlna (Radnóti és társai - a szerk.) akkor Dunakeszin nem lenne közösség, de hál’ Istennek, csak a partvonalról kiabálnak.

Küldök pár képet arról, ahol nincsen „semmi.”



Hát kérem szépen. Ezért épült a Főtér. Hogy legyen élet!!!!

Imádom, amikor valami rendezvény van ott, vagy hétköznap, amikor jön a jó idő, és a gyerekek egyszerűen ugrálnak a szökőkútban, vagy csak rohangálnak, bicikliznek. A babakocsijukat tologató anyukák és a pancsoló pici gyerekek. Vagy a gimisek hazamenetel előtt megállnak még bandázni, meg randizni. Én is meg szoktam állni egy kávéra meg telefonnyomkodásra, csak kicsit kiszellőztetni a fejem.

Na de hogy visszatérjek a szurkolói sátorhoz:
Aki itt volt a magyar meccseken, az tudja, milyen fantasztikus volt, nem kell túlmagyarázni.
Egy szívvel, egy testtel, egy lélekkel szurkolt itt boldog meg boldogtalan. Kicsi, idős, jobbos, balos, fradis, utés, kinizsis, vasutas, meg mittudomén még ki meg mi.
Az a képviselő, aki nemmel szavazott a főtérre, és a hírhatár, akik mindent megtettek, hogy megutáltassa az emberekkel a főteret, jusson mindig eszébe, hogy EZ ELLEN TETT!
Viszont az emberek megszerették a teret, tele van programmal, lazulókkal, és igenis épül-szépül a város, összejönnek az emberek szórakozni, és NEM MENNEK MÁR BUDAPESTRE! A gyerekeink is egyre többet vannak itteni programokon. És ez nagy változás ...nekem, mint szülőnek is.

Köszönöm minden dunakeszisnek, hogy így együtt szurkolhattunk, állati jó volt! És a poén az, hogy azok is itt voltak szórakozni, akik ellenezték a tér megépítést. Meg ott vannak az összes rendezvényen. Elbuktak ...mert ha valami jó a közösségnek, a lakosságnak, akkor hiába minden hazudozás, élén a hírhatárral, nem lehet lebeszélni az embereket arról, hogy arról használják és élvezzék. Nem lehet megmagyarázni nekik, hogy amit szeretnek az tulajdonképpen nem jó, és utálni kell. Úgyhogy Hajrá Dunakeszi!