2017. február 25., szombat

Új értelmet nyert a kollektív büntetés fogalma

Felújították a Pálya utcát, ahol mindenki suhant, mint a szélvész, teljesen mindegy, hogy konkrétan mennyi is a sebességhatár. Az önkormányzat erre népnevelésbe kezdett, kitett egy lámpás sebességmérőt. Na de nem az ismert fajtát, hanem egy okosat.


Hogyan működik?

Jobbról balra előz a mentős

Évekkel ezelőtt volt napirendben Varga Zoltán fájó pontja, a nappali sürgősségi ügyelet átszervezése, melynél ő maga – diploma híján – sofőri szolgálatot teljesített. Most baloldalon kezdték el újra fújni a lufit.

Aki nem tudná, hogy pontosan miről van szó, annak igyekszem nagyon tömören összefoglalni.

A sürgősségi betegellátást az ország egész területén az Országos Mentőszolgálat biztosítja. A Dunakeszin bekövetkező baleset vagy súlyos rosszullét esetén a segélyhívás a regionális mentésirányító központba fut be, ahol azonnal riasztják a legközelebbi, megfelelő mentőegységet - az esetek többségében a legmegfelelőbb segítséget a helyi, Dunakeszi Mentőállomásról induló mentőautók riasztása jelenti.

Ezzel szemben Dunakeszin 2008 és 2013 között emellett működött egy másik nappali sürgősségi ügyelet is, melyet az Önkormányzat is támogatott önkéntesen vállalt tevékenységként évi 7-8 millió forintból. Az alapítványi formában működő társaság anno azzal a kéréssel fordult ugyanis az önkormányzathoz, hogy segítsen nekik az elindulásban úgy 1-2 évig, aztán ők utána megállnak majd a saját lábukon a megszerzett adó 1 százalékokból meg a támogatásokból. Valamiért ez nem így történt. Időben és pénzben is egyre többet kértek, míg a város megálljt parancsolt, és rendet rakott az ügyben, ami valójában egy zavaró párhuzamosság volt az OEP által finanszírozott rendszer mellett.

Már csak azért is kellett a rendrakás, mert az alapítvány a kapott támogatással nem tudott elszámolni, mert a pénz "valahogyan" egy Kft.-hez vándorolt. Ha az értesüléseink nem csalnak, a mai napig 22 millió forint lóg a levegőben – elszámolni nem tudnak vele, visszafizetniük nincs miből, a NAV próbálja behajtani. Így most azt várják, hogy elévüljön a sztori.


De túl az "elveszett" pénzen, azért Dunakeszi kicsi falu, és a mentőbe fixen beszerelt saját gyerekülés, meg a szírénázva rohanás az Auchanba, hogy le ne maradjanak az ebédről, azért még előkerülnek a folyosói beszélgetésekben.

2017. február 19., vasárnap

Megérte lopni?

A jó Isten tízparancsolatának nyolcadik pontjában azt üzente nekünk, hogy ne lopjunk. De mi van, ha mégis?

Ellopni, eltulajdonítani, elcsenni, elrabolni – négy szó, de mégis ugyanazt jelenti, akár fizikai, akár megfoghatatlan kategóriába is soroljuk a cselekedet tárgyát. Magasztos formában elrabolhatjuk valaki szívét, kevésbé fennkölten lophatjuk valaki idejét, de eltulajdoníthatjuk valaki gondolatait, ötletét (ilyenkor mondjuk, hogy valaki idegen tollakkal ékeskedik – milyen gyönyörű is a magyar nyelv…). A szó legszorosabb értelmében viszont a lopás bűncselekmény. De honnan a téma?

Nemrég olvastam az interneten, hogy február elején egy középkorú férfi az egyik dunakeszi bevásárlóközpontban elvitt egy kasszánál felejtett pénztárcát, majd ügyesen le is kapcsolták.

Varga elnök úr támogatja a balra fordulást

A Jobbik országos elnöke, Vona Gábor a hagyományoknak megfelelően az idei évet is egy évértékelő beszéddel nyitotta. A rendezvényen (hogy meglepetésként, vagy sem) adta át petícióját az az ötven alapszervezet, mely nem ért egyet a párt új irányával.

Egy kis előzmény: tavaly májusban maga Vona Gábor jelentette be, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom mostantól nemzeti néppártként szolgálja és képviseli a magyar nép érdekeit. Emiatt a deradikalizálódás miatt támadt zúgolódás a Jobbik radikális követőinek soraiban, köztük például a Magyar Gárdánál is (nehéz követni, hogy most épp hogy hívják épp őket, de Magyar Gárda fog maradni a köznyelvben), melyet egykoron maga Vona Gábor alapított. Ők szépen módjával vissza is kérték Vonától egyik jelképüket, az egyenruhának számító, Árpád-sávos zászlóval ellátott mellényt, melyet azóta sem kaptak vissza.

2017. február 3., péntek

Könnyű álmot hozzon az éj, legyen könnyű nektek a föld

Borzasztó tragédia rengette meg az országot január 20-án. Mindenki emlékszik a pillanatra, amikor megtudta: Január 20-án éjjel az olaszországi Verona közelében balesetet szenvedett egy magyar fiatalokat szállító busz, tizenhatan meghaltak, huszonhatan megsérültek. A buszon többségében a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium tanulói, volt diákok, tanárok és egyikük családja utazott.


A balesetet követő két-három napban egy nemzet fogott össze. Szándékosan nem országot írtam, hiszen az összefogáshoz az égvilágon semmi köze nem volt az országhatároknak. Olaszországi magyarok, hazai magyarok, akik beszélnek olaszul, pszichológusok, taxi- és sofőrszolgálatok, és ki tudja még ki… Mind azon voltak, hogy valaki gyászán, valaki fájdalmán, veszteségén enyhíteni próbáljanak… Szállást, ruhát, tisztálkodási lehetőséget, fordítást, segítséget ajánlva, vagy azért, hogy táplálják hitét, abbéli reményét, hogy hozzátartozója él, lélegzik, félelemtől sokkos állapotban várja, hogy magához ölelje valaki otthonról.

Mindenki megrendülten olvasta, hallgatta, nézte a híreket és mindenki osztozott a gyászban. Mert ilyenkor akaratlanul is előtör a gondolat: lehetett volna akár az én gyermekem, az én testvérem, az én unokám is. Mindenkihez közel került az a felfoghatatlan fájdalom, amit közeli hozzátartozónk – szülőnk és gyermekünk elvesztésekor érzünk. Talán ez a „közvetlenség” volt, ami annyi embert megindított, útnak indított. Talán ez volt az oka annak, hogy a két érintett ország vezetése és a konzulátusok is éjt nappallá téve segítettek a hozzátartozóknak, hogy az elképzelhetetlen fájdalom közepette ne azon kelljen gondolkozni, hogyan és milyen áron vihetik haza szeretteiket.

Talán ez volt az oka annak is, hogy sok szülő – köztük az enyémek is - felidézte saját gyermekei buszos kirándulásának emlékét; az izgalmat, amit akkor érzett, míg csemetéje úton volt. Hogy addig nem nyugodott, míg ő haza nem ért, ébren várt, akár hajnalig is, hogy megölelje gyermekét.

Talán ez volt az oka, hogy a tragédia másnapján sokaknál teljesen máshogy hangzott a telefonba suttogott köszönés, és a búcsúzás, hogy „Szeretlek Anyukám.”

Mert kimondatlanul is, de mindkettőnkben ott bujkált, hogy sosem fogjuk megtudni, melyik köszönés az utolsó.

Egy dunakeszi család sem számított arra, hogy átél egy ilyen utolsót – a buszon volt többek között egy 16 éves fiú is, Simonffy Botond, a Dunakeszi Kinizsi Futsal Klub egyik alapító játékosa. Szörnyű volt érzékelni, hogy a távolinak tűnő, megrendítő baleset szelleme, hogy jön közelebb és közelebb, és válik a tragédia szinte kézzel foghatóvá, közelivé. 21-én, a baleset másnapján, ismerősök és ismeretlenek zarándokoltak a Radnóti Miklós Gimnázium tornacsarnokához, hogy gyertyát gyújtsanak, miközben sorra jelentek meg az emlékvideók, fotók, melyeket barátai készítettek. Botond, ha a sajtóból nyert értesüléseink nem csalnak, ma tér vissza magyar földre, így a temetés várhatóan két-három héten belül lesz.

A Pirítós írói nevében ezúton szeretném kifejezni mély együttérzésemet és őszinte részvétem a gyászolóknak.