2017. február 3., péntek

Könnyű álmot hozzon az éj, legyen könnyű nektek a föld

Borzasztó tragédia rengette meg az országot január 20-án. Mindenki emlékszik a pillanatra, amikor megtudta: Január 20-án éjjel az olaszországi Verona közelében balesetet szenvedett egy magyar fiatalokat szállító busz, tizenhatan meghaltak, huszonhatan megsérültek. A buszon többségében a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium tanulói, volt diákok, tanárok és egyikük családja utazott.


A balesetet követő két-három napban egy nemzet fogott össze. Szándékosan nem országot írtam, hiszen az összefogáshoz az égvilágon semmi köze nem volt az országhatároknak. Olaszországi magyarok, hazai magyarok, akik beszélnek olaszul, pszichológusok, taxi- és sofőrszolgálatok, és ki tudja még ki… Mind azon voltak, hogy valaki gyászán, valaki fájdalmán, veszteségén enyhíteni próbáljanak… Szállást, ruhát, tisztálkodási lehetőséget, fordítást, segítséget ajánlva, vagy azért, hogy táplálják hitét, abbéli reményét, hogy hozzátartozója él, lélegzik, félelemtől sokkos állapotban várja, hogy magához ölelje valaki otthonról.

Mindenki megrendülten olvasta, hallgatta, nézte a híreket és mindenki osztozott a gyászban. Mert ilyenkor akaratlanul is előtör a gondolat: lehetett volna akár az én gyermekem, az én testvérem, az én unokám is. Mindenkihez közel került az a felfoghatatlan fájdalom, amit közeli hozzátartozónk – szülőnk és gyermekünk elvesztésekor érzünk. Talán ez a „közvetlenség” volt, ami annyi embert megindított, útnak indított. Talán ez volt az oka annak, hogy a két érintett ország vezetése és a konzulátusok is éjt nappallá téve segítettek a hozzátartozóknak, hogy az elképzelhetetlen fájdalom közepette ne azon kelljen gondolkozni, hogyan és milyen áron vihetik haza szeretteiket.

Talán ez volt az oka annak is, hogy sok szülő – köztük az enyémek is - felidézte saját gyermekei buszos kirándulásának emlékét; az izgalmat, amit akkor érzett, míg csemetéje úton volt. Hogy addig nem nyugodott, míg ő haza nem ért, ébren várt, akár hajnalig is, hogy megölelje gyermekét.

Talán ez volt az oka, hogy a tragédia másnapján sokaknál teljesen máshogy hangzott a telefonba suttogott köszönés, és a búcsúzás, hogy „Szeretlek Anyukám.”

Mert kimondatlanul is, de mindkettőnkben ott bujkált, hogy sosem fogjuk megtudni, melyik köszönés az utolsó.

Egy dunakeszi család sem számított arra, hogy átél egy ilyen utolsót – a buszon volt többek között egy 16 éves fiú is, Simonffy Botond, a Dunakeszi Kinizsi Futsal Klub egyik alapító játékosa. Szörnyű volt érzékelni, hogy a távolinak tűnő, megrendítő baleset szelleme, hogy jön közelebb és közelebb, és válik a tragédia szinte kézzel foghatóvá, közelivé. 21-én, a baleset másnapján, ismerősök és ismeretlenek zarándokoltak a Radnóti Miklós Gimnázium tornacsarnokához, hogy gyertyát gyújtsanak, miközben sorra jelentek meg az emlékvideók, fotók, melyeket barátai készítettek. Botond, ha a sajtóból nyert értesüléseink nem csalnak, ma tér vissza magyar földre, így a temetés várhatóan két-három héten belül lesz.

A Pirítós írói nevében ezúton szeretném kifejezni mély együttérzésemet és őszinte részvétem a gyászolóknak.